Fájó emlékek

A munkahelyről lassan, sétálva haladtak a városszéli új negyed egyik földes útján. Nem haza tartottak, hanem a férfi házához. Várta az asszonya őket vacsorával, ugyanis szakmai összejövetelen voltak. Már a sötétség majdnem teljesen rájuk borult, mert amerre haladtak, utcai világítás még nem volt. Aki messziről figyelné őket, úgy vélhetné, kellemesen beszélgető emberpár halad a hepehupás úton, pedig nagyon nagyot tévedne.

Már a háború szele is érződött a levegőben, aki értelmesen gondolkodott, tudta, ennek a sok vádaskodásnak nemzetiségi alapon nem lesz jó vége. A kedélyek felborzolva. Tüntetések az utcán a rendszer ellen, és micsoda „véletlen” egybeesés. A TV-ben közvetített tüntetők nagy része az első sorokban ugyanazok az emberek voltak, ugráltak, kiabálta, rázták az öklüket. Ilyen légkörben haladtak ők ketten, ami az egész országra ránehezedett, csak nem voltak egy véleményen.

A férfi hajtogatta a magáét, mennyivel jobb élet vár majd mindenkire, ha megváltozik a világ, mert az ország határain kívül élők is csatlakoznak az országhoz. Koszovón élő szerbeket meg kell védeni, és a legnagyobb baj ott van, hogy elhiszi, amit mond, sőt kolléganőjét is igyekszik meggyőzni, aki teljesen ellentétes véleményen volt vele szemben. Bár csak ő lenne az egyetlen, vagy a kisebb csoporthoz tartozó, aki így vélekedik, de sajnos, az embereket magával ragadta a tömeghisztéria.
A nőnek nem volt kedve tovább vitatkozni. Tudta, minden hiába.

A politikai erkölcs(telenség) életének eddigi módját nagyban megtépázta. Valahol eltűnt a józan ész, a  tudatos gondolkodás. Ráébredt a saját, és vele egyetértők tehetetlenségére. Az elszabadult ösztönök, vagy önmagukat mindenki fölé helyezett erők annyira elhatalmasodtak, hogy ami életének értelmét képezte, az erkölcs, a mások tiszteletben tartása, megbecsülése, a tapasztalatokon alapuló kialakított igazság mind, mind dugába dőlt. Nincsen. Ennek tudatában a félelem ott kísérte, mint a saját árnyéka, szörnyként szorította a mellkasát, fojtogatta a torkát. Nem annyira önmagáért aggódott, de az öccse és a fia katonakötelesek, sőt hivatásos magas rangú katonatiszt a testvér, akinek menni kell, ha fegyveres harcra kerül a sor. Már a II. világháborúban, mint partizánt veszítette el az apját, az igazságot védő nevelőapját megölték, férfi nélkül maradt a család, mindaddig, amíg a két gyerek nem vált felnőtté. Most őket is elveszítse? Az lehetetlen!

A társa szavai rázták fel gondolataiból.
– Min gondolkodsz olyan nagyon?
– Én magam sem tudom. Csapongnak, kavarognak bennem az érzelmek, ha egyáltalán vannak még. Már nem is a felháborodás, a csalódás az úr bennem, hanem a tehetetlenség, a kilátástalanságnak érzete nem hagy megnyugodni. Megpróbálok küzdeni a gúzsba kötöttségem ellen, szeretnék felkészülni az elkerülhetetlenre, de nem megy. Álmatlanok az éjjeleim. Bevallom kisírtak sokszor a szemeim, de a külvilágnak erősnek mutatom magam, és igyekszem megvédeni a lehetetlentől is a környezetem. Szembeszállok az igazságomért, de igyekszem nem túllőni a célon, mert tudom, sokan alig várják, valahol ballépést tegyek, és rögtön széttépnek, mint a farkasok a prédájukat. Ha ez bekövetkezne, velem együtt buknának a gyerekeim, meg még azok, akik mellém álltak, hacsak nem visszakoznának.

Most összeszedte az erejét, és így folytatta.
– Tudom, téged sem lehet eltéríteni a média által beléd döngölt illúziódtól, de jegyezd meg, emlékezz majd a szavaimra: „Keserű lesz a kenyér, amit majd eszünk, ha egyáltalán lesz.”
– Nem értelek – szólalt meg a férfi–, te, aki felvilágosult vagy, értelmes, hogy nem látod. Nagyon jó helyre születtél, mert itt lesz a legkevesebb baj a jövőben.
Ránézett a férfira, akit évek óta ismert, aki becsületes, lelkiismeretes munkásként végezte a feladatait. most is ugyanaz az ember haladt mellette, csak vakon. Nem a sötétségtől nem látott, hanem belekerült abba a tömegbe, akiket be lehetett csapni, nem a szemüket, az agyukat vakították el.
– Tudod, nem szeretném, ha a politika széttépné a barátságunkat. Nem értünk egyet, ez igaz, de attól még nem kell egymás ellen fordulnunk.
Most a férfi nézett csodálkozva a kolléganőre. Annyira nem is lehetett látni az arcát, mint inkább a testmozdulatából lehetett kivenni: miről beszél ez a nő itt mellette.
– Ismerhetnél. Eszem ágában sincs összeveszni veled. A barátságunk semmi sem tépheti szét.

A vita lélektani oldalát azzal zárták le, hogy, bármelyiküknek lesz igaza , ha minden befejeződik,  a vesztesnek el kell vinni az előrelátót családostól Belgrádba, a legdrágább szállodába, ahol vacsora, alvás és reggeli az ő számlájúra megy.
Évek elteltek, mire a testvérháborúnak vége lett, akkorra olyan szegények lettek az emberek, hogy örültek, ha volt betevő falat. Még a háború kezdete előtt, vagy aki tehette alatta is, nemzeti hovatartozástól függetlenül elmenekült az országból, mert nem akarták az emberek értelmetlenül feláldozni magukat, itt hagyva szüleiket, otthonukat. Halottak, sebesültek, lelki sérültek, bombázottak maradtak a nagy abnormális tett után.

A háború befejezésekor, ünnepeltek ismét az emberek, de most együtt, egymásnak örülve egy-egy volt köztársaságon belül, mert az ország: Jugoszlávia többé nem létezett.
A barátok nem mentek Belgrádba, mert még autóbuszra sem volt pénz, nem hotelba dőzsölni.
Ma már értem, Jugoszláviát szét kellett szaggatni, megsemmisíteni, minden áron. Nem számított sem emberélet, sem bombázás következménye, sem kiváltott gyűlölet nemzeti alapon, de most azt nem értem: miért igyekeznek a hatalmon levők még jobban tönkretenni ezt a szép országot, annak népével egyetemben?

Dr. Marković Radmila

Dr. Marković Radmila

Szerző at Szó-Beszéd Online
Dr. Marković Radmila

Latest posts by Dr. Marković Radmila (see all)

One thought on “Fájó emlékek

  • 2018-03-11 at 12:51 du.
    Permalink

    Köszönöm szépen a megosztást: Radmila

    Reply

Várjuk véleményét

%d blogger ezt szereti: