Az eszmélés véget nem érő történetei (I.)

Nekünk a népdalt az ,,Az a szép, akinek a szeme kék” ,  és a ,,Rámás csizmát visel a babám” jelentette. Ilyeneket tanultuk az iskolában is, meg azt is, hogy ,,Aki nem lép egyszerre”. A rámás csizmával azonban gondom volt, mert egyáltalán nem tudtam elképzelni mi köze lehet a csizmának egy képkerethez. Egyszer hallottam, amikor a Jani bácsi, a kovács rámpás csizmát énekelt, de a felesége a Juliska néni, mondta mindjárt, hogy ne hallgassunk a részeg disznóra, és csak énekeljük szépen úgy hogy rámás csizmát. Öreg részeg disznónak nevezte a Jani bácsit, mert abban az időben az alkoholistáknak nem volt olyan puccos nevük, hogy szenvedélybeteg, meg hasonlók. Ha olyat mondtunk volna a Jani bácsinak, hogy beteg és azért issza azt a sok bort, utánunk vágta volna a nagykalapácsot, mint az Antika után. Az úgy történt, hogy iskolából hazafelé menet megálltunk a műhely bejárata előtt, mint szoktunk, és néztük, ahogy az öreg az üllőn ütemesen veri a pirosra hevített vasat. A nézelődés fejében be kellett számolnunk neki arról, melyik a legszebb tanító néni, mert azt mindig megkérdezte, hogy nekünk melyik tetszik. Mégis nagy hülyeségnek tartottuk, amikor azt mondta, hogy ő csak a tanító nénik miatt szeretne megint beiratkozni az iskolába. Egyszer Misi, nem tudom mi ütött bele, lehet, hogy unta már a tanító nénis témát, azt mondta a Jani bácsinak., hogy képzelje, az Antika nem szereti a kolbászt. Antika csak vigyorgott, de a következő pillanatban Jani bácsi egy hatalmasat üvöltött, hogy „micsoda, még hogy nem szereti a kolbászt?” és már repült is a nagykalapács az Antika felé, aki ekkor már látta, hogy komolyra fordult a dolog, elugrott a kalapács elől és elkocogott a sarok felé. Csakhogy a Jani bácsi sem volt rest, kiszaladt a műhelyből és még egyszer utána vágta a kalapácsot. Közben káromkodott, és olyanokat mondott, hogy mit akar ez a szaros  kölyök, nincs mit enniük, neki meg nem kell a kolbász. Mi csak álltunk a műhely előtt, mert erre azért mégsem számítottunk, és mondtuk is a Misinek, hogy ez egy elég hülye ötlet volt. Amikor Jani bácsi duzzogva visszajött megkérdezte, hogy remélem  ti szeretitek a kolbászt ,  mi sűrűn bólogattunk, mert az az igazság hogy tényleg szerettük, de most nagyon be is szartunk , senki sem mert ellenkezni vele.

Apu otthon azután azt mondta, hogy ne hecceljük az öreget, mert lehet, hogy öregségére olyan lesz,  mint az apja, Pali bácsi.  Az apja, pedig olyan ember volt, hogy ha berúgott hazakísértette magát a cigányzenészekkel. De nemcsak úgy simán, hogy  dallikázott egy kicsit és aztán lefeküdt az árokparton, mint a Jani bácsi, hanem „műsort” is csinált. Egyik alkalommal hajnal felé, bent mulatoztak Pali bácsiéknál, és amikor a cigányok már nagyon könyörögtek,  hogy mennének haza , el is engedte őket, de csak az ablakon keresztül. A bőgős persze nem tudta kicibálni a „rozát”, mert így nevezte a bőgőt, erre a Pali bácsi elővette a láncostort, (mert a láncostor mindig ott volt kéznél és ha valami nem tetszett neki csak megcsörgette és már minden úgy ment, ahogy ő akarta), ripityára törte a „rozát” és szépen kidobálta a zenészek után az ablakon. A  bőgős meg közben keservesen jajveszékelt, de a Pali bácsi megint csak megcsörgette az ostort és ő is szépen kiugrott a többi után, nehogy  úgy járjon mint a „roza”. A következő héten azután kapott egy új bőgőt, és a Pali bácsi egy ideig nem mulatott. A másik alkalommal, amikor csikorgó hideg volt, főzetett a feleségével, Katica nénivel egy lábas teát, félmeztelenre vetkőzött, csak egy subát terített magára, felült a szárkúp tetejére, ölébe vette a forró teát és el kezdte iszogatni, a cigányoknak meg lent a szárkúp tövénél fél lábon kellett egész éjszaka a húzniuk a nótáját.

Jani bácsi ilyesmiket nem csinált, ha berúgott (és ez minden nap megtörtént vele) mindig össze-vissza csókolgatott bennünket, amit  nagyon rühelltünk, mert a Jani bácsi nemcsak a bort hanem a vöröshagymát is nagyon szerette és úgy harapta, mint mi az almát. Pedig neki sem lehetett annyira élvezetes, mint állította, mert csorgott ilyenkor a könnye tőle. Ha közel került, akkor nem volt szabad elszaladni, legfeljebb elfordulhattunk. Meg hetente csak egyszer borotválkozott, szombatonként, mint akkoriban az emberek általában. De én ebben sem voltam biztos, mert megborotváltan sohasem találkoztunk.

Én a Pali bácsit nem ismertem, mert már korábban meghalt, csak a feleségét a Jani bácsi anyját a Katica nénit. Ő jó asszony volt, mindig köszöntem neki és ő ilyenkor mindig mosolygott. Tarján atya biztosan rá is gondolt, amikor azt mondta, hogy higgyétek el a jóság megszépít. Én viszont azt tapasztaltam, hogy a szép lányok kiröhögik a fiúkat és féltem is tőlük. Kati nénire az atya állítása talán mégis igaz lehetett. Őt azért is szerettem, mert egyszer kihúzott a sárból, amikor a házukkal szemben beleragadtam. Át akartam ugyanis menni a másik oldalra és beleragadt mindkét lábam, vagyis a lábamat ki tudtam volna venni, de akkor a csizmákat ott kellett volna hagyni. Nagyon megijedtem mozdulni sem tudtam és féltem, ha arra jön egy lovas kocsi az biztosan beletapos a sárba és meg sem találnak. A Katica néni szerencsére kijött és észre vett, azt mondta maradjak nyugodtan , ő meg körülment és a kocsmánál átjött az oldalamra ,  hátúról a hónom alá nyúlt és kihúzott. De ő is úgy csinálta, hogy kihúzott a csizmákból, kitett a szárazabb útszélre a kocsiút mellé aztán kicibálta a csizmáimat is. Csak annyit mondott, hogy ejnye, ejnye, miért kellett a legnagyobb sárban elindulni a másik oldalra. Én csak hallgattam, mert nem tudtam megmagyarázni, meg örültem is hogy megmaradtak a gumicsizmák is és a lovas kocsi sem gázolt el. Tulajdonképpen csak azt akartam meglátni, hogy meg tudok-e birkózni az átkeléssel. Néha így kísérleteztem, de őszintén szólva nem sok sikerrel. Többször volt úgy, hogy Lakatosék szőleje mellett mentem, hátha ott kisebb lesz a sár, s bár egy részen úgy is tűnt, hogy igazam lesz , a szőlő végén, a dűlőútnál elmerültem a sárban. Katica néni a nagymamám barátnője volt, mindig együtt mentek reggel is és este is a templomba, úgyhogy a Feri bácsi, a nagybátyám mondta is nekik, hogy akár le is költözhetnének.

Szombaton délután mindig dugig volt a borbély Jani bácsi üzlete és olyankor én nem szerettem oda menni nyiratkozni, mert sokat kellett várni és az emberek unalmukban sok hülyeséget tudtak kérdezni. Olyanokat, hogy szeretem-e az iskolát és én nem mertem ám azt mondani, hogy dehogy szeretem, főleg ha ott volt apukám is, mert  akkor csak bonyodalom lett volna belőle. A bonyodalom pedig abból állt, hogy sokáig kérdezgettek mindent, hogy miért ez, meg miért az és a végén kaptam egy pofont, vagy legalább leszidtak, hogy ezzel az ésszel legfeljebb rablógyilkos lesz belőlem, amit én nagyon csodáltam, mert ilyen terveim nem is voltak. De akkor sem mertem  pofázni, ahogy a Misi szokta mondani, ha nincs ott az apukám, mert akkor meg visszamondták  neki, (mert valakitől mindig megtudta, hogy miket beszélek), és az amit visszamondtak még rosszabb volt, olyasmi,  amilyeneket én még gondolni sem mertem. Az ilyenekért is nagy szidásokat lehetett kapni.

A borbély Jani bácsinál, az emberek mindig sokat beszélgettek a Sándor bácsival, akinek két falába volt, mert azt mondták, hogy elvesztette a fronton , még az első háborúban és emiatt nagyon becsülték. Én ezen is csodálkoztam, mert amikor én elvesztettem valamit engem egyáltalán nem  becsültek semmire. A Sándor bácsi digóknak nevezte az olaszokat, mert azok lőtték el a lábát és ebből én mindjárt gondoltam, hogy ez valami csúfnév lehet, mert az ember nem szeretheti azokat, akik kilövik alóla a lábait. Én sem szerettem az Antikát, mert egyszer elgáncsolt és csúnyán összevertem magam. Akkor én is Puhapannának neveztem, mert hallottam, hogy azért nagyon haragszik. Sándor bácsi az emberekkel a politikáról beszélgetett, és én ezt onnan tudtam, hogy a Jani bácsi a borbély mindig rájuk szólt, hogy ne politizáljatok már, meg hogy normálisak vagytok ti, be akartok csukatni engem is? Mit szidjátok mindig a rendszert? Tudjátok, hogy a falnak is füle van. Ezt az utóbbit nem nagyon  értettem, még akkor sem, amikor azt mondták hogy a besúgókról beszél. A súgást ugyanis én jó dolognak tartottam, mert nekem is súgtak az osztályban és ez mindig jól jött, amikor az embernek az égvilágon semmi sem jut az eszébe a leckéből. Ha úgy mondták volna, hogy árulkodók akkor azt már megértettem volna, mert olyanok a mi osztályunkban is voltak. Főleg a lányok. Azok mindent kifecsegtek, még akkor is ha megesküdtek, hogy senkinek sem mondanak el semmit.

Sándor bácsiék csak akkor politizáltak, ha már ráuntak a sakkra, mert állandóan sakkozott valakivel és nem volt nyugta, amíg mindenkire rá nem vert egy – két partit. Sakkozás közben nem sokat beszéltek, nekem meg még véletlenül sem volt világos, hogy hogyan kell lépni a cifra figurákkal. A figurákat sem nagyon tudtam megkülönböztetni csak a csikót, mert az tényleg hasonlított, meg a bástyát, mert az is olyan volt, mint a meséskönyvekben a várak. Sándor bácsi egyébként mindenhez hozzá tudott szólni és ez azért volt, mert minden nap a Jani bácsi üzletében elolvasta a teljes Magyar Szót, meg később a 7 Napot is és ezért minden fontos dologról tudott. Az emberek sokszor nem is azt kérdezték tőle, hogy mi a véleménye erről, vagy arról, hanem úgy kezdték, hogy Sándor bácsi mit ír az újság a disznó áráról? A disznó ára nagyon fontos téma volt a borbélyüzletben, majdnem mindig szó esett róla s én ennek azért örültem, mert olyankor mindenki odafigyelt és senki nem kérdezett tőlem semmit.

Sándor bácsinak mindig „dicsértesséket” kellet köszönni. Ha valaki nem így köszönt a két gamós bot egyikével elkapta a lábát, vagy a nyakát, vagy ahol érte,  odahúzta és azt kérdezte, hogy téged meg nem tanítottak meg rendesen köszönni. Egyszer a Laci barátom, aki az utcájában lakott, „csókolomot” köszönt neki a másik oldalról, pedig tudta, hogy baj lesz belőle, mire a Sándor bácsi azt mondta, hogy anyád seggit, azt csókolgasd, és utána vágta a gamós botot, majd lassan átbicegett  az utca másik oldalára a botjáért. Laci aztán sokáig csak az utca másik felén járt, mert tudta, hogy Sándor bácsi nem felejt és egy váratlan pillanatban elkapja majd a „csókolom” miatt. A gazdászati iskolából jövet nekem nem esett útba Sándor bácsiék háza, de Laci barátom mindig rábeszélt, hogy menjek arra, mert nekem „majdnem” útba esik Apuka aztán egyszer megkérdezte, hogy miért érek olyan későn haza, és én megmondtam, hogy a Laciék felé jövök, mert az is majdnem útba esik, a Laci szerint. De apuka azt mondta, hogy máskor a Laci a mi tanyánkat is útba ejtheti hazafelé menet, ezek szerint az is majdnem útba esik. Amikor ezt megmondtam Laci barátomnak, azzal mentegetőzött, hogy a „majdnem” valójában „nem”-et jelent, mert azon van a hangsúly. Ez ellen a magyarázat ellen azután nem is volt ellenvetésem. Gondoltam javasolom majd, hogy menjünk a daráló utcájában, de Laci nem akart arra menni, mert akkor mindenféleképpen Sándor bácsiék előtt kellett volna elhaladnia. Laci más érdekes és fontos dolgokat is tudott. Például azt, hogy  harmadikban az „m” betűt három púppal kell írni, ott meg ahol két „t”-t írunk három kell, ez is jelzi, hogy harmadikosok lettünk.  Alig vártam azután harmadikban, hogy megírjuk az első házi feladatot és én mindent úgy írtam, ahogy a Laci mondta. A tanító néninek azonban nem tetszett. Azt mondta, hogy másodikban már egészen normálisan írtam, és nem érti mi történt velem. A tanító néninek persze nem mondtam meg, hogy mindez honnan ered, de Laci barátomat kérdőre vontam, mire ő azt válaszolta, hogy ő így tudta.. Arra nem válaszolt, hogy akkor ő mért nem írta úgy. Ennek ellenére barátok maradtunk.