Az eszmélés véget nem érő történetei (5)

Dohánycsomózás közben három Miska ült az asztal körül, köztük az én apám is és érdekes mindhármuknak volt egy Miska nevű fiuk. Szemmel láthatóan meg voltak elégedve nevükkel, vagy úgy gondolták, ha nekik jó volt egy életen át, jó lesz a gyerekeinek is. De Pali bácsi sem volt különb, hiszen ő is a saját nevét adta fiának. A csomózás úgy ment, hogy behozták a ködtől nedves dohányfüzéreket a góré eresze alól meg a kocsi fészerből, és leszedték a madzagról. Ekkor már nem kellett félni attól, hogy összetörnek a levelek. Biztosan azért is volt november táján a dohány átvétele, mert jól lehetett dolgozni a levelekkel. Nem emlékszem már pontosan, de úgy tíz – tizenöt levelet simogattak el egymás tetejére, megkötötték a végét (ez volt a csomó és innen a csomózás elnevezés is) és utána talán hetvenszer hetvenes bálákba rakták és ezt is összekötötték (de az is lehet, hogy kisebbek voltak csak nekem tűntek olyan nagynak). Ilyen formában kellett azután szállítani a felvásárlónak. És kötelező volt mindet átadni. Azt mondták a dohány állami monopólium, mint a gyufa és én mindjárt gondoltam is hogy a monopólium csak olyasmi lehet, ami a cigisekre vonatkozik és nekik nagyon szigorú szabályokhoz kell tartaniuk magukat, mert különben jön a finánc, aki a mesék alapján egyenlő volt a Sátán földi helytartójával. Pali bácsi mesélte, hogy a Feri (talán Csabai) egyik bérese este sötétedés után indult el a tanyáról a faluba, hogy elvigyen valakinek fél kiló dohányt. Kemény havas tél volt (a mesékben mindig havas, fagyos zúzmarás a tél), s mivel igencsak a nyakába húzta fejét nem is vette észre, hogy valaki szembe jön vele, pedig kilométerekre kiszúrhatta volna még így a sötétben is. Mire észrevette már nem lehetett elkerülni. Mint kiderült finánc volt. Le is állította, és a béres meg is állt, mert állítólag puskával járták akkor még a határt a fináncok, mivel nem csak a szállási, elvadult kutyáktól kellett tartaniuk, főleg nekik. Megtalálta nála a dohányt és Feri bácsinak nem kevés utánajárásába és pénzébe került, hogy kiszabaduljon.

Ezért aztán hétpecsétes titok volt, hogy Pali bácsinak is volt egy dohányvágó kése, és azt mondták még véletlenül se mondjam ezt senkinek, még akkor sem, ha netalán kérdeznek, sőt ha kényszerítenek, akkor sem. Ez utóbbit nem is értettem, de az öregek komolyságát látva tudtam, hogy életbe vágó dolgokról lehet szó. Esténként kihozta hozzánk a tanyára és az istállóban a rétesként összecsavart dohányt gyönyörű, hajszálvékony szeletekre vágta, betették a sporhet sütőjébe majd, amikor már senki sem bírta tovább a kipárolgó dohány orrfacsaró könnyeztető szagát, kinyitották a lerni ajtaját és a konyha ajtaját is, mert a szag felért egy könnyfakasztó bombával, s nekünk gyerekeknek kicsordult a könnyünk és legjobb lett volna, ha otthagytuk volna a társaságot, de nem lehetett. A dohányporos és dohányfüstös, szinte vágható levegőben mégis a mesék voltak a legfontosabbak, s ezért nem tágítottunk akkor sem, amikor a szemünket marta a füst és torkunkat a dohánypor.

Mese meg volt minden estére való. Magó Miska bácsi mesélte egyik este, hogy a komájának gondja akadt a tehenével. Rendesen megellett és szoptatnia kellett volna. A tehén viszont elapasztott, a borjú meg csak bőgött és két nap után úgy látta jónak, ha felkeresi a boszorkányt, mert meg volt róla győződve, hogy ez csak rontás lelehet, és a rontás ellen csak egy boszorkány tud igazi ellenszert. Előtte kereste a rontást az istállók környékén, de sehol sem talált ismeretlen tárgyat, semmit, ami a rontásra utalt volna. A rontáshoz ugyanis, azt mondták mindig szükség van egy kis tárgyra a megrontandó hajából vagy állat esetén a szőréből, vagy esetleg a körméből, sőt az ürülékéből is. Azt mondták, az a legjobb, ha az illető, amikor megtalálja a rontást elviszi portájától jó messzire. Miska bácsi komája semmit sem talált, sem az istállókban sem az udvar környékén, és ezért is kérte az egyik helybeli javasasszony segítségét. Egy nagy erejű boszorkányt keresett. Tudta ugyanis, hogy esetében egy magasabb ördöngös tudással bíró egyén járhat csak el és ez abból is látszott, hogy nagyon furfangosan rejtette el a rontást. A helybeliek közül állítólag senki sem vállalta a rontás feloldását. Örzse néni javaslatára – akinek állítólag volt valami kuruzsló múltja – végül a Kúla és Szivác közötti határba irányította őket, valami Vida nevezetű nőhöz, és csak később derült ki, hogy az adott személynek ez nem a vezetékneve, hanem a keresztneve volt, vagyis a keresztneve szerint lehetett Vidosava. A koma meg a barátja, aki elkísérte, mert egy boszorkányhoz nem volt ildomos csak úgy egyedül érkezni, be is állított a Vida udvarába. Úgy mesélte, hogy a reggeli órákban érkeztek a helyszínre és Miska bácsi komája éppen le akart szállni a kocsiülésről – ahol, már egyébként is zsibbadni kezdtek tagjai – de egyszerre furcsa fuvallat járta végig a sziváci tanya udvarát, és a lovak kezdtek furcsán prüszkölni, a komája meg szó szerint hallotta a saját nevét és a szólítást, hogy menjen be. Erre a koma –Pali bácsi szerint is—szabályosan remegni kezdett, és amikor még a nevén is szólította, hogy Nagy Pista gyere be, szabályosan becsorrantott maga alá a kocsiülésen, és mozdulni sem mert. Aztán a koma unszolására mégis lemászott nagy nehezen a kocsiról, és bizonytalan léptekkel elindult a tanya bejárata felé. A koma szerint ekkor látszott, hogy Pista bácsi nem csak csorrantott, attól sokkal több volt látható a pantalló szárán. Benn a Vida boszorkány pontosan megmondta neki, hogy hová helyezték a rontást, és hogy valaki a szomszédok közül helyezte el. A koma persze azonnal tudta, hogy biztosan az Örzse a tettes és utána azt mesélte, a boszorkány elmondása szerint pontosan meg is találta a rontást jelentő csomagot. Kivitte a határba és állítólag a tehén is egy csapásra meggyógyult, nem kellett hozzá állatorvos és a borjú is megmaradt. Mégis megfogadta, hogy többé a lipári határba el nem megy, rontások ügyében meg főleg nem, inkább pusztuljon el az állat. Azt mondta többet nem szeretné átélni az olyan pillanatokat és az is lehet, hogy a lovak, ha megismerik a terepet, megbokrosodnak, és még egyszer nem is vinnék be arra a tanyára.

A hátborzongató történeteket hallva nekünk legeltetés közben, eszünk ágába nem jutott a Kaszálót elhagyva Lipár felé menni, mert arrafelé nekünk egy titokzatos ismeretlen szabályokkal, teli világ kezdődött, amely nem csak a boszorkányokra volt érvényes, hanem más halandókra is. Jenő bátyám szintén ismert boszorkányokat a szenttamási határban, ahol éveken át lakott és ahol jómagam is egy nyári (kéthetes) vakációt töltöttem. Azt hittem ott kinn a határtalan tanyavilágban majd beavat az ilyen boszorkánykapcsolatokba, de nem tette, mondván, hogy “nem szabad az ilyesmivel játszani gyerek”, csak akkor kell a segítséget kérni, ha valóban gond akad.

Utána nyaranta mi is találtunk a tanya körül furcsa tárgyakat. Egyik alkalommal egy bocskortalpat, amelyet a Címer tehén órákon át rágott és nem volt hajlandó lemondani róla, még itatáskor sem. Mi úgy hittük, hogy ez is egyfajta rontás volt, ahogyan az is, hogy Károly bácsi hamarabb jött ki a földjére. Biztosak voltunk benne, hogy az csak valami ördöngösség lehet, ha valaki megérzi, hogy hamarabb kell neki kimennie a földjére, mint ahogyan az “normális” lenne.  Persze rajtakapott bennünket a legeltetésen, holott semmi kárt nem tettünk, legfeljebb annyit, hogy végigjárattunk a fűvel, elszóródott gabonával benőtt ugaron. Aztán találtunk egy igazi rontáshoz hasonlító dolgot is és el is vittük a Szőlőárkon túlra, de Marika azt mondta, hogy az nem rontás volt, hanem ő temette a halas konzervdobozba a fészekből kiesett kis fecskéket.