Az eszmélés véget nem érő történetei (4)

Egymás után hívogattak bennünket sorozásra és Jani azt ígérte, ha őt hívják, hoz egy liter szilvapálinkát, mert Székelykevén az a szokás, hogy a bevonulónak meg kell vendégelnie a többieket, (persze, ha alkalmasnak találják) legalább egy szilvapálinkával. Őszintén szólva többségünk nem is volt igazán tudatában, mikor mit kell hoznia, és kit kell megvendégelnie, és általában mit kell tennie olyankor, amikor az embert sorozásra hívják, meg, hogy erény-e az ilyesmi. Akkoriban a sorozás az emberré cseperedő kamaszoknak az ismeretlentől való, talán kellemesnek is mondható borzongását jelentette, és csak a kilencvenes évek elején kapott mindannyiunk számára a verbunkosokban leírt keserves tartalmat a behívó és a katonaság.

Jani különös szerzet volt, már a kinézete sem mindennapi. Hosszú nyaka volt, mint az aranycsapatban Kocsisnak és vele is az volt a helyzet, ha szögletet rúgtunk mindegy volt merre szállt a labda, Janit mindig fején találta, mert hosszú nyakával mindig előbújt valahonnan, pedig nem is ő volt a legmagasabb. Szeretett élcelődni, különösen Ivandekić tanár urat szerette utánozni. Ha valaki nem hagyta, hogy a házi feladatát írja, rámutatott a másik házi füzetére és az öregurat meghazudtoló hangsúllyal mondta:”Piši, da imaš!” (Írd, hogy meglegyen neked!) Az öregúr egyébként mérnök volt, de világéletében középiskolai tanárként élt. Nyaranta kishegyesi tanyáján szeretett lenni. Lajossal egyszer ki is karikáztunk hozzá a kúlai határba, mert el kellett vinni neki egy levelet, amelyet Tarján plébános úr küldött neki. Egyedül élt kinn, s amennyire szigorú volt az órákon olyan nyájas volt velünk a saját otthonában. Előbb mi is féltünk tőle nagyon, mert az órán nem tűrte a fegyelmetlenség legkisebb jelét sem. Csakhogy hetven felé már ő is elég rosszul látott, és bizony a hallása sem volt különb. Amikor elhangzott a „Piši, da imaš!” hátulról valaki félhangon mindig megjegyezte, hogy „ugyan minek?”, mi meg persze mosolyogtunk, de mivel az öregúr azért hallott némi morgást annyit tett még hozzá, hogy „Ne brbljaj!”(ne fecsegj!). A mássalhangzók sorozása nem ritka a horvát nyelvben de így, hogy négy is sorakozik egymás után nagyon ritka. Amikor a tanár úr egy kicsit indulatosabb volt mindig attól tartottunk, hogy a második „b”-vel kirepül a protézise is. Ez volt minden csínytevésünk egészen a negyedik osztály második félévéig. Az utolsó dolgozat előtt eléggé pánikhangulat lett úrrá az osztályban. Mivel klasszikus nyelvi gimnázium voltunk a matek nem volt érettségi tárgy, de ha valaki elbukta, az halaszthatta az érettségit is míg ki nem javítja a matekot. Márpedig a másodfokú egyenletekkel elég sokan hadilábon álltunk. Pero találta ki, hogy el kell lopni a tanár úr füzetét, mert azt mindig is tudtuk, hogy a füzetben előre el van készítve minden példa. Jani volt a leglelkesebb támogatója. Egymás mellett ültek az első padsorban. Ők választották ezt a helyet. A katedrával és a rajta levő tanári íróasztallal össze is ért az asztaluk. Karesz volt a legjobb matekos, az ő feladata volt, hogy valami cudar bonyolult példával kirukkoljon és segítséget kérjen a tanár úrtól. Pero egy alkalmas pillanatban tényleg elvette a füzetet, megtalálták a példákat és Janival le is másolták. A végén, amikor már látszott hogy Karesz sem nagyon tudja lekötni az öreget, kishijján mindannyian infarktust kaptunk, hogy hogyan fog visszakerülni a füzet, de egy könyvleveréses csellel sikerült elterelni a figyelmet és a füzet a helyére került, mondhatnánk visszakerült jogos tulajdonosához. Természetesen minden gyanú elkerülése végett el is osztottuk a feladatokat, aszerint, hogy ki hogyan állt matekból, de azért hármason alul senki sem adta. És hallgattunk persze mint a sír, mert sejtettük, hogy nemcsak matekból bukhattunk volna meg mindannyian, ha kitudódik, de az iskolából is kidobtak volna bennünket.

Jani, tehát egy kicsit főkolompos is volt, ezért senki sem kételkedett abban, hogy hozni fogja a szilvóriumot, de már nem emlékszem mi miatt mégis elmaradt a pálinka. Vili viszont hozott, nem szilvát, hanem 22 fokos epret. Éjszaka egy óra tájban ébresztett fel bennünket Béci, aki szerint nem nagy tudomány adott időben felébredni, csak megfelelő mennyiségű vizet kell inni este. Nyolcan vagy tízen lehettünk a szobában, de volt olyan, aki nem ivott. Vili azt mondta el kell tüntetni az egészet, vagyis meg kell inni, mert ő nem akarja dugogatni, ha rátalálnak komoly büntetést kaphat. És el is tüntettük, de biztos vagyok benne nem csak én voltam az egyedüli, aki úgymond „becsületből” kortyolta az eperpálinkának nevezett mérget, amely nemhogy „szántott” lefelé menet, hanem szabályosan „hasított”. Azt hittem reggelre szétég minden belső szervem és ezzel megoldódik a kínszenvedésem, nem kell magyarázkodnom meg bizonygatnom az igazamat. Egy óra alatt „tiszta időt csináltunk” és nem is kell mondani, hogy hogyan néztünk ki másnap. Mi is csak a másikon láttuk, hogy magunk hogyan festhetünk. Rettenetes volt és mindannyian azon csodálkoztunk ebéd után, hogy senki sem vett észre semmit, pedig biztosan cefreszagunk volt (egymáson mi jól éreztük), és nem kellett volna túl nagy pedagógiai tudás ahhoz sem, hogy valaki megállapítsa: ezeknek sem a nátha miatt véres a szeme. Azért volt furcsa, mert az igazgatónak jókora karvalyorra volt és hozzá megfelelő szimata is. Sanyit, az elsőst , aki a szenespince ablakán keresztül szökött ki egy esti filmre, az út másik felén levő Lifkába, a pince ajtajánál várta éjfél tájban. Büszke is volt arra, hogy nem tudta átverni az újvidéki srác. Azt viszont már az idősebbek mesélték, hogy bizony egyszer nagyon ráfázott a szimatjára. A cigarettázás is főben járó bűnnek számított, és az volt vele a baj, hogy még az alkoholtól is nehezebb volt elrejteni az illatát. A csonoplyai fenegyereknek, akit Ferencnek hívtak, de mindenki Frányónak becézett, az az ötlete támadt, hogy csinál egy cigaretta tesztet az igazgató úrral. Bement a WC-re bezárta maga után az ajtót, meggyújtotta a cigit, letette a az ülőke szélére, majd átmászott a szomszédos fülkébe és angolosan távozott. Öt perc sem telt el mire az igazgató már ott is volt,  hogy kilesse, mikor jön ki a „vétkes”. De az csak nem jött. Azt mondják órákon át könyörgött a parazsló cigarettavégnek, még azt is megígérte, hogy nem fogja kidobatni, ha rendesen kijön, de mivel nem lett foganatja, feltörette az ajtót. Gondolom abban a pillanatban meg is bánta, mert Lojzi a gondnok, aki az ajtót feltörte, nem tudta türtőztetni magát és akkorát röhögött, hogy kishijján ő kapott útilaput a talpára. Az idősebbek szerint utána még hónapokig próbálta kideríteni az igazgató, hogy ki lehetett a tettes, lehet sejtette is, de senki sem vallott így megérzése csak gyanú maradt, bizonyíték nélkül.

PAPP Imre