Az eszmélés véget nem érő történetei (3)

Nekünk az ötvenes – hatvanas években nem okozott gondot, hogy mit fogunk csinálni a nyári szünidő alatt. Szüleink se törték a fejüket, hogy melyik táborba küldjenek, mert ott volt nekünk a legeltetés. A fél falu gyerekei kisebbek, vagy nagyobbak libát, vagy tehenet legeltetettek. A libások többen voltak, és mi, akik teheneket legeltettünk nem nagyon rajongtunk értük. Ha libák végigmentek a tarlón, ami ugyebár azt jelentette, hogy végig is fostak mindent, utánuk a tehenek nem akartak legelni, és ez nem is csoda hisz ki eszegetne onnan, ahová más “odatett”. Vasárnaponként, amikor a délelőtti műsoron, a matinén megnéztünk egy-egy vadnyugati filmet és azt láttuk, hogy a tehenészek üldözik a juhászokat, nekünk nem kellett magyarázni az okát. A birkákkal mi is éppen úgy jártunk, mint a cowboy-ok . A tehenek nem akartak legelni utánuk sem. Csakhogy az volt a helyzet, hogy az utakon nekik volt előnyük, mert az utak mentét a juhászok bérelték a községtől és valójában ők tűrtek meg bennünket. Azt szerettük leginkább, amikor már a tarlókon lehetett legeltetni, mert a jószág ott “el volt”. Nyugodtan legelészett, az utak mentén nem csak a birkákkal volt baj, hanem az volt a helyzet, hogy  már június közepén  megvénült a fű, meg poros is volt, hiába próbáltuk ott tartani a teheneket, ha csak tehették beléptek a kukoricába  letörtek néhány csövet és olyankor pontosan tudtuk, hogy mi fog következni. Még haza sem hajtottuk a jószágot apám már mindent tudott. Ki nem állhattuk az olyan pecsovicsokat, akik még akkor is panaszkodtak, amikor nem is az ő kukoricájukról volt szó. Magunk közt sem tűrtük meg az ilyeneket, az idősebbek esetében meg szabályosan utáltuk. Ha volt rá módunk, azt csináltuk, hogy kilestük őket, amikor lovas kocsival nyugodtan mendegéltek. A kukorica sűrűjéből az ujjainkra erősített parittyából elég volt egy jól irányzott lövés a ló farára. Akkorákat ugrott a szegény pára, hogy a gazdája azonnal hanyatt vágódott az ülésen és legtöbbjük el nem tudta képzelni mi történt az egyébként nyugodt természetű Betyárral.
Legeltetés közben volt időnk mindenre, például arra, hogy “betörjük “ a bikákat. Eleinte nekünk sem volt könnyebb dolgunk, mint azoknak a rodeósoknak, akiket a tévében lehet látni, mert egyik állat sem szereti, ha a hátára másznak. De idővel megszokja, csak egy kis kitartás kellett hozzá, minden nap megpróbálni s egyszer aztán sikerül és a jószág belenyugszik. Persze, hogy megláttak bennünket és el is mondták apánknak. Ő mesélte, hogy jött Pista bácsi és nem volt rest megállt a tanya előtt, bár meg volt rakva a kocsi, s olyankor nem volt a legokosabb dolog a lovakat magukra hagyni, kihívta apámat és elmondta neki mit látott. “Tudod te Miska, hogy a gyerekek mit csinálnak a határban?” “Mit?” Kérdezett vissza apám. “A bikákat lovagolják, ha nem tudnád”. “Majd adok én nekik…” mondta apám, hogy megnyugtassa az aggodalmaskodó öregurat, pedig ő már jóval korábban észre vette mi történik, még akkor, amikor látta, hogy az egyik bikát fogjuk be az elé a kiskocsi elé, amit ő készített nekünk. Hüledezett nagyokat, hogy megnyugodjon Pista bácsit, sőt még meg is köszönte neki, hogy szólt, aztán nekünk csak annyit mondott, hogy “azért engedjétek legelni is őket”. Voltak persze kellemetlen helyzetek is. Ha valaki kukoricájában bármilyen baj keletkezett az mindjárt hozzánk jött, hogy mi voltunk ott, mi legeltettük ott a jószágot és biztosan mi engedtük be őket a kukoricába is. A végén már annyira tartottunk az ilyesmitől, hogy ha csak lehetett messze elkerültük a “pecsovicsok” földjeit. Nem véletlenül voltunk ilyen vállalkozó kedvűek, hiszen apánk már kiskorunkban megtanított bennünket arra, hogyan kell szőrén megülni a lovat és mi fiúk meg is tanultuk a leckét. Az állatokhoz persze szigorúak voltunk, felfegyverkezve ostorokkal. Legjobban a karikás ostort szerettük, amelyeket magunk készítettünk, mert elég volt egyet durrantani vele a jószág máris tudta hogy nem ott kell lennie.
Egyszer szállításra került az egyik bika, s apám öcsémmel vezette ki a vasútállomásra. Valójában a kilencéves öcsém vezette a kocsiút közepén, apám pedig a járdán kísérte őket. Alig értek be a faluba Jani bácsi máris megjegyezte, hogy “belegondoltál te abba Miska, hogy mi történhet, ha megvadul a bika?” Apám nyugodta csak annyit mondott, hogy ez a bika sokkal jobban tart az öcsémtől, mint két felnőttől. Való igaz, hogy egyetlen bikát sem kellett orrkarikával vezetnünk a szállításra.
Egyszer viszont magam is megijedtem. Hazahajtottuk az állatokat és itatásra készültünk őket, de az egyik bika talán a rengeteg légy miatt, nekidörgölődzött a félig elhasznált szárkúpnak, majd mindinkább belehevült és a végén teljesen szétdobálta a kúpot egyetlen épp kévét sem hagyva. Eleinte megpróbáltam megrendszabályozni, de hiába csattant a hátán az ostor, még csak arra sem, fordult. Anyám mondta, hogy hagyjam, úgysem lehet lecsillapítani, amíg egy kéve is marad. Pedig éppen ő volt az a bika, amelyiket először ültünk meg.
Karcsinak csak egy tehene volt vele poroszkált minden reggel kifelé a faluból és szeretett velünk lenni, mert együtt is jártunk iskolába, meg csapatban mi is jobban éreztük magunkat. Otthon így volt kire hivatkozni, ha netalán kérdőre vontak bennünket, hogy “kérdezzék meg Karcsit”, bár amikor nyilvánvaló volt, hogy hazudozunk Karcsi szavának sem volt nagyobb hitele. Ő a társaságunkat azzal hálálta meg hogy hosszúra fogott meséket  tartott a szexről, meg minden vele kapcsolatos tudnivalóról. Néha kijött vele nénje is, a szomszéd Etával és libáival, de csak akkor, ha Etával ott volt Géza a bátyja is. Ilyenkor aztán órákra ránk hagyták a libákat, mi meg persze a sorsukra bíztuk őket. Csak Karesz ment időnként a libák után dünnyögve, káromkodva vagy pityeregve, attól függően milyen passzban volt éppen. Ilyenkor mesélte aztán, hogy tudja, azt csinálják, hogy Eta valamilyen szerelmes szövegeket mond, amit a nénje, meg a Géza eljátszanak és még az is lehet, hogy “azt” is csinálják, mert a Géza elmesélte neki mit kell csinálni, hogy ne legyen gyerek. Hamar rájöttünk persze, hogy Karcsi egy kicsit hazudós, de emiatt nem űztük el a bandából. Az egyik Lacit viszont igen, mert úgy gondoltuk, hogy ő találta meg a búcsúra kapott és másnap legeltetés közben el is vesztett órát, és persze nem adta vissza. Mindenesetre jó ürügy volt, hogy lerázzuk, mert sokakkal piszkálódott, és azt hitte ő tud mindent legjobban. Tulajdonképpen ez volt a nagyobbik bűne.

 

Papp Imre