Az eszmélés véget nem érő történetei (2)

Amikor forgás közben, mert csárdást táncoltunk éppen, Piroska elengedett és én teljes erőből nekivágódtam a konyhakredencnek, a csörömpölésre anyuka kijött a szobából és azt mondta leheljek rá. Azt hitte ugyanis, hogy részeg vagyok. Azt hiszem ötödikes lehettem, amikor Feri unokabátyám esküvőjét tartották, és be kell ismernem, hogy anyuka gyanúja nem volt egészen alaptalan, mert akkor már volt “részeges” múltam. Másodikos voltam ugyanis, amikor a téli szünetben Feri bátyáméknál disznót vágtak, és mi természetesen ott voltunk. De nemcsak a rokonság, hanem Feri bácsi ismerősei és barátai is. Feri bácsinak meg a fél falu ismerőse volt, bort is árult s ezért a földre menet vagy visszafelé nagyon sokan megálltak előtte egy két pohárra. Akkoriban egyébként is szokás volt ez legalább tíz-tizenöt ember legyen egy valamire való disznótoron. Amikor leszúrták a disznót és velem megpróbálták megetetni a szalmával megpörkölt fülét (de nem sikerült, mert kihánytam), nekem nem sok dolgom akadt, így csatlakoztam Feri bácsiékhoz, mert úgy vettem észre, hogy nagyon érdekes történeteket mesélnek. Apám kinn maradt, szétvágta és kibelezte a disznót, hogy az asszonyoknak is legyen idejük a belek megtisztítására. Az ő feladata volt, hogy észen maradjon és megszervezze a munkát, Feri bácsi viszont a cimborákkal iszogatott a szobában. Én, mivel akkor még a tüzelést sem merték igazán rám bízni, beültem velük a szobába, az “emberek közé”, hallgatózni. Arról kezdték a beszélgetést széles jókedvvel, hogy mi is történt Lajos bácsival, a fuvarossal, amikor berúgott és belefordult a temetőárokba egy egész rakomány pozdorjával. A kendergyárból kikerülő pozdorja akkoriban olyan fontos tüzelő volt, mint manapság a szén, vagy a tűzifa, még az iskolában is ezzel fűtöttek. Igaz voltak neki hiányosságai, amit mi gyerekek természetesen előnnyé tudtunk változtatni. Persze nem én voltam ilyen vállalkozó kedvű, hiszen rólam egyébként is az a hír járta, hogy a “csendes birkatürelmű gyerek” vagyok, hanem az újfalusi fenegyerekek. Fercsi és a Jancsi (a tanító néni egyszer azt mondta úgy látszik minden haszontalan gyerek neve -csire végződik, mert volt még egy Karcsi is, aki szintén olyan volt, mint az előző kettő, azzal a különbséggel, hogy ő nem újfalusi volt, viszont ő is nagyon szeretett verekedni) pontosan tudták mit kell csinálni, hogy a pozdorjakályha befulladjon és ledobja a tetejét. Ilyenkor aztán ki kellett szaladni az osztályból az udvarra, mert elöntötte a szobát a füst, és jött a Rócsild (de lehet, hogy Rotschildnak kellene írni) tanító bácsi, hogy megjavítsa. Biztosan sejtett valamit, mert mindig megkérdezte, hogy melyikünk babrálta meg már megint a kályhát. Mi persze nagy ártatlanul vonogattuk a vállunkat, pedig pontosan tudtunk mindent. Igazából féltünk is a Gyula tanító bácsitól, mert mindig résen volt és egyszer rajtakapta Jancsit, amikor bemászott a szenes pincébe az ablakon keresztül. A szünet után  aztán szeretett volna kimászni,  a tanító bácsi viszont kivárta a pillanatot és akkorát rúgott a fenekébe, mert csak farral tudott visszamászni, hogy visszabukfencezett a szén tetejére és a tanítás végéig ki sem mert onnan jönni. Félhetett is, mert akkoriban bizony nem csak a rosszalkodásért suhogott a mogyorófa pálca, hanem azért is ha valaki elfelejtette a házi feladatot elkészíteni.

Lajos bácsi hivatásos fuvaros volt és azt mondta, hogy nem is ivott volna ő olyan sokat, de mindenütt megkínálták és neki nem volt szíve elutasítani az embereket, mert még megsértődtek volna. Én úgy láttam, hogy ezt őszintén mondja, de a többiek csak mosolyogtak, meg hümmögtek, hogy “persze… persze…”. Így történt meg, hogy egyik alkalommal kótyagosan, (a többiek szerint viszont jó részegen) tetemesen megrakodva nem vigyázott és belefordult a temetőárokba. Állítólag ki is akart kerülni valakit, de a többiek szerint elaludt és félrerántotta a gyeplőt. A pozdorját, mivel nem volt nehéz , a kocsi oldalát meghosszabbítva szállították, így úgy nézett ki mint egy szalmával megrakott kocsi, csak deszkaoldala volt. A pozdorja betemette Lajos bácsit is, de kivájta magát alóla és megpróbált megbirkózni az árokkal is. Ez azonban keményebb diónak bizonyult ezért úgy gondolta, ott megy ki belőle, ahol az a legsekélyebb. De sehogy sem talált ilyen helyet. Többször is elment az árok egyik végétől a másikig s mire kimászhatott volna visszafordult. A kóválygás közben meg is kérte az egyik arra járó parasztembert, segítsen neki kijönni az árokból, de az azt válaszolta neki, hogy “Lajos, te éppen jó helyen vagy a temetőárokban”. A másik aztán megkönyörült rajta és kisegítette, s mivel lovaskocsival volt , kihúzatta a speditert is az árokból. A pozdorját azonban már nem segítette visszalapátolni, azt természetesen Lajos bácsinak kellett újra felraknia. Már, amit felrakott. Maradt is pozdorja napokig az árokban, míg az ott lakók össze nem gyűjtötték. Figura bácsi az Újfaluból meg arról mesélt, amikor ők nemrégiben disznót vágtak és minden rendben is zajlott, de amikor szalmával megrakva pörkölni kezdték a jószágot, az felugrott és berohant a szalmafészer alá. Szerencsére a böllérek még nem voltak nagyon részegek és nem késsel rohantak utána, hanem vizesvödörrel. Így a szalmafészer megmenekült, meg nyilván az egész ház is, a szerencsétlen pára viszont időközben elvérzett. Az volt csak a baj, hogy a fészer alól nehezebb volt visszacibálni a tetemet az udvarra, mint az ólból élve kihúzni. Figura bácsiról annyi maradt meg még az emlékezetemben, hogy évekkel később, amikor a könyvesboltokban, meg aztán a trafikokban is megjelent a Figurae Veneris (ez a kiadvány volt a szexuális forradalom hírnöke errefelé) nekem mindig a Miska bácsi jutott eszembe és nagyon nehéz volt megmagyarázni a többieknek, miért nem tudok izgalomba jönni a pózok, vagy ahogy a könyv nevezte a figurák láttán. Pista bácsi aztán egy egészen időszerű témával hozakodott elő. A Vadász kocsmában  a hét végén a Sanyi bácsi (akit pontosan úgy hívtak,  mint az ismert betyárt), megint “cirkuszolt” és a vége az lett hogy valaki (érdekes mód sosem derült ki kicsoda) megkéselte, mert a bicskák abban az időben gyakran előkerültek a csizmaszárból és ezeknek a történeteknek az egyik szereplője szinte mindig Sanyi bácsi volt. Később rájöttem, hogy ezek azért nem lehettek olyan halálosan komoly szurkálódások, mert a “résztvevők” gyakran a kórházig se jutottak.

Ilyen történeteket hallgattam és mosolyogtam rajtuk, mert a felnőttek is nevettek rajta, vagy tágra nyílt szemekkel rémüldöztem, amikor Sanyi bácsi megkéseléséről beszéltek. Mondhatnám azt is, hogy illedelmes voltam, pontosan tudtam mikor mit kell tennem. Feri bácsi egy idő után  azt mondta menjek oda hozzá és én természetesen oda is mentem, mert akkoriban a felnőtteknek szót kellett fogadni, még akkor is ha nem a szüleink voltak. Nem úgy volt, hogy a gyerekek voltak a fontosak, mint mostanság és nem nekik hittek, hanem csakis a felnőttnek és ha valamelyik gazda beárult bennünket,  hogy belelegeltettünk a tehenekkel a kukoricájába, akkor apám nem nekünk hitt, hanem az illetőnek, még akkor is, ha történetesen nem is mi voltunk a tettesek. Mi gyerekek éppen azért szerettünk volna mielőbb felnőttek lenni, hogy akkor is igazat adjanak nekünk, amikor éppen hazudunk.

 Feri bácsi a térdére ültetett, ők jókat nevetgéltek én meg, mert  nem mindig volt fogalmam , hogy miről is van szó – mintha érteném, hogy mi történik –  szintén mosolyogtam. Egyszer csak azt mondta, hogy elég nagy vagyok ahhoz, hogy megkóstoljam a pálinkát. Nem lelkesedtem az ötletért, de különösebben nem is tiltakoztam. Azt gondoltam, hogy ez is biztosan  a felnőtté válás része lehet és addig be sem fogadnak a bandába, míg meg nem kóstolom . Valójában tényleg ilyesfajta rituálé is volt, csak nem olyan formában, ahogyan én gondoltam. Megöntötte a gyűszűnyi poharat és azt mondta: ezt egyszerre hajtsd fel. Én persze szót fogadtam, de amikor lenyeltem egyszerűen nem kaptam levegőt. Kapkodtam levegő után, és már azt hittem, hogy itt a vég, de a társaság, mikor látta mi történik velem még inkább rötyögésbe kezdett. Kis idő múlva azután lélegzethez jutottam, és már nem is voltam olyan dühös, hogy nem veszik komolyan a haldoklásomat. Lenyeltem a lét és először éreztem olyat, hogy a hideg ellenére baromi melegem lesz.

Az első után még három “gyűszű” következett és én már nem emlékszem a többi mesére, mert úgy elzsibbadtam, hogy alig tudtam lemászni Feri bátyám térdéről, amikor pisilni kellett. Kifelé menet azonban (akkoriban nemigen volt fürdőszoba, csak egy tákolmány az udvar végén) már teljesen összemosódott előttem minden és lehet jobb lett volna, ha a konyhában maradok, de én mégis mindenáron ki akartam menni az udvarra. Ennek az lett a következménye, hogy a bejárat harmadik lépcsőjéről szép egyenesen lefejeltem. Nem lett volna baj, ha csak föld lett volna a lépcső előtt, de tégla volt, meg járdaszegély szintén téglából, így az egyik élére állított téglára csapódtam. A szegély ujjnyi hosszúságban felhasította a homlokom. Anyám meg az asszonyok kis híján elájultak, amikor megláttak, de utána gyorsan elvittek haza (ne hozzak már szégyent a családra) és én a disznóvágásból nem is emlékeztem semmi másra a pálinkázás kezdetén kívül. Másnap hallottam, amikor apuka és anyuka ezzel kapcsolatban vitatkozni kezdtek. Anyuka szerint a Komlódiak voltak az iszákosok (apai nagymamám fajtái, akiktől a széles homlokot örököltem), mert közülük szinte mindegyik “olyan volt”, apuka szerint viszont a Kányák (édesanyámék családjának ragadványneve volt) sem voltak szentek és való igaz, hogy nagytatát sem kellett sokat biztatni, hogy felhajtson egy – két pohárral.

Engem persze nem az zavart, hogy történetesen Komlódi vagyok-e, vagy Kánya, sokkal inkább az, hogy szét akart esni a fejem és keservesen pityergésbe kezdtem, mire apuka csak annyit jegyzett meg, hogy Feri megint tett cukrot a cefrébe. Nekem viszont az volt az igazi élmény, hogy túléltem az egészet és a középiskola végéig közelébe sem kerültem  semmiféle alkoholnak.